Nos megtörtént, elkaptam. Legrelevánsabb bizonyítéka, hogy nem éreztem szagokat.
Ez egy nagyon bizarr élmény. Azt mindenki ismeri, amikor bedugul az orra, mint a tök, sebbit deb érez, és levegőt seb kab. És ilyenkor, úgyanúgy nem érzünk illatokat sem, már csak azért sem, mert mint a partra vetett hal, a szánkon próbálunk némi életmentő oxigént pumpálni a rendszerbe. De az az élmény, amit az új vírus okozott nekem, egy teljesen más dimenzó.
Először is, egyáltalán nem dugult el a légzőszervem, tisztán áramlott benne ki-s be a levegő, mindenféle gát nélkül. De mintha egy hermetikus búrában élnék, abszólut semmilyen illatfoszlány, halvány aroma nem édesítette, vagy szinezte. Olyan furcsa érzés, mintha süket lenne az orrom.
Persze próbálkoztam, és mindenféle dologba belenyomtam, amiről tudtam, hogy igenis erős aromával bírnak, de semmi. Megdöbbentő üresség. Erőből hatalmasakat lélegeztem, és minden alkalommal beletoltam az orrom például légzéskönnyítő krémbe, vagy az eukaliptusz olajba. A kedvenc levendulavízemet is reménytelenül szaglásztam. Mindhiába, ellopta tőlem az illatokat ez a betegség.
És ami ilyenkor ezzel jár, az ízeket is.
Lehangoló volt az első étkezés, ahogy unottan rágcsáltam az olivás ciabattámat, különböző zöldségekkel. Tökéletesen mindegy volt, hogy mi van előttem, és mit csócsálok, csak a túlélés ösztöne és a korgó gyomrom hajtott, hogy eleget tegyek ez életfenntartó rituálénak. Amit észlelni tudtam azok kizárólag az alapízek voltak, Ha valami nagyon sós volt, vagy édes, esetleg savanyú, az vegytisztán megjelent ízérzés szinten, de hogy az édes az káposztás tészta vagy sütőtök? A sós pedig pesztós tészta vagy sós mogyoró? Csukott szemmel nem tudtam volna megmondani.
S mivel ez a hirtelen támadt észlelési fogyatékosság nem múlt el egyik napról a másikra, kitaláltam mivel dobjam fel mégis az étkezéseket.
És ez nem az volt, amit egy barátnőm javasolt, aki szerint ez egy remek alkalom, hogy végre olyan ételeket egyek, amik szuuper egészségesek, viszont én nem szeretem őket. Habár az ötlet abszolút praktikusnak tűnt, és egy hosszú percig komolyan latolgattam a megvalósítását, de ennyire mégsem éreztem magam mazochistának, hisz a helyzet az, hogy ezek az ételek még ránézésre sem okoznak örömöt, és ebben a helyzetben nekem örömre volt szükségem.
Használjuk a többi érzékszervet
Ha bármilyen érzékszervünk kiesik, mind tudjuk, hogy a többeik kiélesednek. Azért is, mert nyilvánvalóan sokkal jobban kezdünk azokra támaszkodni, ami még nyújthat nekünk információt a világról. Szóval mi maradt nekem?
A látás.
A színek
Elkezdtem jobban figyelni a tálalásra. Legyen a szemnek szép, amit eszem. Nézegettem a zöldségek színét. Felfigyeltem az élénk pirosakra, a harsány zöldekre és simogatóan meleg sárgákra. Paprikából minden színből kerüljön a tányérra. Az összes színnek teret akartam adni, összepárosítva az árnyalatokat.
A formák
Nézegettem hogyan szeleteljem a sárgarépát? Csíkokra vagy kerekre? A bíborlila cékla kockában mutat vajon jobban?
A tapintás
Amikor kézbe vettem az ételt, mint egy gyerek játszottam vele. Méregettem a súlyát, vajon elég tömött e belül? Vagy könnyű és üreges, de azért feszes, vagy már tottyadt?
Hogy szalad benne a kés? Könnyen vágja, harsogva hullik szeletekre, mint a nedvességtől duzzadó paprika? Vagy gumiszerű, mint a pár napos répa, amit kínszenvedés pucolni a hámozóval, mert olyan mint az öregember bőre, csak húzódik és ráncol.
Ha az ízeket nem is éreztem a komótós őrlés közben, de azt igen, hogy milyen az állaga a tápláléknak. A paradicsom, aminek kemény volt a külseje, de belül lédús volt és kissé szivacsos. A hagyma ami harsogott a fogaim között és nagyon enyhén még a csípését is kivettem. A retek ropogott, az uborka recsegett, a répát pedig csak elszántan rágni és rágni kellett sokáig, hogy apró darabokra essen szét a számban, kicsit száraz kockákra, mint a legó.
Az emlékezet
Ez viccesen hangozhat, de minden alkalommal nagyon erősen koncentráltam magamban és próbáltam rávenni az agyam, hogy éreztesse velem, amit nem éreztem. Emlékezni akartam iszonyú energiával az ételek ízére. Annyira szívósan erőltettem, hogy felidézzem az aromákat, hogy szinte néha már azt képzeltem, hogy tényleg érzem, de ha nem is érzem valóban, legalább emlékszem, mit kellene éreznem abban a pillanatban, amikor megszállottan majszoltam a vajas kenyerem.
Ami viszont szinte totálisan kivitelezhetetlen és értelmetlen erőlködésnek tünt ebben a helyzetben, az a főzés volt 🙂
Egy barátnőm azt állítja, ő nem szereti kóstolgatni az ételt főzés közben, hanem folyamatosan szagolgatja és az illata alapján dönti el, elég ízletes e már a koszt. Ezt bevallom el sem tudom képzelni hogyan működik a gyakorlatban. E beszélgetés után bevallom egyszer én is próbáltam megsaccolni, hogy vajon elég sós e az étel, de a párom szerint sem vagyok egy vadászkutya, még a legjobb napjaimon sem, úgyhogy én maradok az ízlelésnél. Na most ugye, pont ez nem működött. Úgyhogy a főzés egy elég nehezen megoldható kihívás elé állított, miután nálam a dekázós, mérleges kimérős főzés nem játszik. Végül közös megegyezéssel azt nagyjából föl is függesztettem egy időre 😀
Sosem ettem még ilyen koncentráltan
A lényeg persze most is az volt, hogy ne keseredjek bele a helyzetem ilyetén alakulásába, és kihozzam azt a jót az egészből, amit tudok. Nem nehézség, hanem egy lehetőség volt. És ha majd visszatérnek végre az ízek és illatok, ezt a pluszt megőrzöm továbbra is, ezzel emelve egy magasabb fokra az étkezés okozta élvezetet. És bármit is csinálok eztán eszembe idézem, hogy használjam az összes érzékszervem , ezzel is erősítve a pillanat élvezetét és átélését.
